21. fejezet

Kukucs! Sziasztok kis olvasók. Az előző részhez sajnos nem érkezett egy megjegyzés se. Ami miatt eléggé elkeseredtem, de mivel már egy ideje nem hoztam új részt, ennek ellenére gondoltam felrakok egyet. Ha megnézitek a rész címét, az állatok leeshet. :D Megérkezett a mindent eldöntő rész. :D Vajon mi fog történni? :O :D Jó olvasást, és ne felejtsetek el kommentolni. Imádlak titeket.

Amber Moore

21) Glock17

- Lilly?-hallottam egy ismerős hangot megszólalni mögülem. Megfordultam ültömben, és a hangforrás felé pillantottam. – Te meg mit csinálsz Quensben? Tudtommal Brooklynban dolgozol. – leült a mellettem lévő bárszékre, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám, válaszra várva. De én csak ültem, és néztem őt. Egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék. Hol kezdjem. Mi tévő legyek.

- Jól vagy?- nézett rám egyre furábban, és már kihallottam a hangjából az aggodalmat is, amit a jól létem miatt táplált.

Felsóhajtottam.

- Nem.-néztem őszintén a szemébe. A következő pillanatban már a kezei között voltam. Szorosan ölelt át, mintha félne, hogy elveszít. Jól esett az ölelése. A kezeim, amik ez idáig a testem mellett lógtak élettelenül lassan átkarolták a hátát, ezzel viszonozva a kedves, biztonságot nyújtó gesztusát.

Percekig csak öleltük egymást, majd elengedett, és vissza telepedett a székére.

- Mesélj. Mi bánt?

Halvány mosoly kúszott az arcomra, a kedvességtől ami kihallatszott a mondatából, de hamar lefagyott az arcomról, amikor az eszembe villant, hogy mi történt pár órája.

- Hol kezdjem?

- A legelejéről. Mi történt veled a két év alatt, amíg nem láttalak?-kérdezte Derek. 

- Az elfog egy darabig tartani.

- Időm az van.

- Hát rendben.-feleltem, majd bele kezdtem, a legelejéről, ahogy azt kérte.- Minden két éve kezdődött. Munkát kaptam, a cégtől. Miután kiképeztek, egymás után kaptam a feladatokat. Mindet el tudtam intézni. Hírem járt mindenütt. Sok pletyka is ment rólam. A New York-i lány, aki egyedül megölte a fél déli maffiát. A nikotin függő bérgyilkos, aki végzett Jackson Bar...

- Micsoda? Te ölted meg Jackson Baruckot? És te voltál a New York-i lány?-szakított félbe tátott szájjal, amire én csak egy aprót bólintottam. – Na ne szívass már, ez nagyon durva!

Csak bólogattam, majd Derek szólt, hogy folytassam, így így is tettem.

- Hírem mindenütt volt, csak nem névhez fűzhetően, a nevem mindig változott. Így ilyen neveket kaptam, nikotin függő bérgyilkos, New York-i lány, a Tokiói mészáros. És még ezer másik. Minden sínen volt, egyszer az életben úgy éreztem, hogy értek valamihez, a cég is elismert. Miden jó volt. Míg el nem szúrtam egy melót. Így kerültem Brooklynba, mint azt már tudod. És most fogok másodszorra elbukni. Már biztos. A cég holnap keres meg, hogy elintéztem-e a kérésüket. Ma éjjel jöttem rá, hogy kit kellene megölnöm. Azt aki nagyon fontos lett számomra a Brooklynban töltött időm alatt. És képtelen lennék megtenni azt....-fulladt el a hangom. – Nem lennék rá képes. Utálnám magam miatta. Szóval nagyjából ennyi. A cég véglegesen elnyelt. – miután elmondtam amit akartam, felhörpintettem a rumos kólám utolsó kortyait is. Kezdtem érezni, hogy a sok pia már a fejembe szállt.

- Rád se ismerek.-bökte végül ki.-Úgy értem az a Lilly akit én ismerek sose adná meg senkinek se azt az élvezetet, hogy végezzen vele.

Igaza volt. De még mennyire.

- Igazad van.- eszembe villant a megoldás. Mindennek a megoldása.-Nekem most mennem kell.

Felálltam.

- Várj, van egy tervem. Talán az segíthetne most. - mondta, még, de én már elszántan mentem előre. Kifele ma már a második klubból.

Megcsapott a hideg levegő, és én elkezdtem rohanni a beton út mentén. A hó csúszósnak bizonyult, de nem törődve ezzel, rohantam ahogy csak tudtam.

Hogy mennyire igaza volt Dereknek! Ez nem én vagyok. Engem senki se ölhet meg. Senki! Csak is én magam. Már tudtam mit kell csinálnom. Így lesz a legjobb mindenkinek. Justin majd elfelejt, és Zayn tovább élhet, és én? Nem kell átélnem azokat a kínokat, amiket  cég nyújtana a nem engedelmeskedésem miatt. Azt nem bírnám. És nem is hagyom, hogy így legyen. Már a szállásnál voltam. Megpillantottam a tópartot az erdő faágai között.

Lerohantam.

Az ágak a ruhámat, s bőrömet szaggatták, de nem törődve azzal tovább törtem az utat előre.

Amikor leértem, megálltam egy pillanatra a part mentén.

Kapkodtam a levegőt a korábbi futásom miatt. Egyedül voltam. Végre rájöttem, hogy mindig is egyedül voltam. Se szülők, se barátok, se normális élet, se állás. Egyedül voltam mindig is. Csak nem akartam szembe nézni a dolgokkal.

A ténnyel, hogy nekem ez az életem.

Ilyen.

Szörnyűséges.

De most már mindent tisztán láttam, és örültem, hogy vége lesz ennek a véget nem érő szenvedésnek.

A ruhám alul előhúztam a fegyveremet, ami eddig a combomhoz volt rögzítve. A tépőzár reccsent egyet, ezzel elengedve magát.

Megforgattam a kezemben a pisztolyt.

Egy Glock 17-es volt. A kedvencem. A markolatát tanulmányoztam egy darabig, majd erőt vettem magamon, és a fejemhez helyeztem.

A pisztoly csöve hűvösen tapadt a bőrömhöz. Ki rázott a hideg a gondolattól, hogy mit készülök tervhez vinni.

Életem legjobb döntését.

Bátorságot vettem magamon,

majd meghúztam a ravaszt.